A fekete hullámos haja közül, napfényben aranyként ragyognak a napszívta sárga tincsek és hullnak bele gyönyörű arcába. Szeme olyan fekete, hogy hiába kutatod az édes fekete pontot, elveszik a mélységben. Hatalmas fekete gombként mered rád és szinte érzed, ahogyan megperzsel.

Arcát fürkészed, fel sem tűnik, hogy hozzád beszél. Alaposan szemügyre vetted a gyönyörű, sósvíztől illatozó, hullámos koronáját, hatalmas fekete szemeit. Bőre gyönyörűsége, hibátlansága zavarba ejt, legszívesebben hosszú tunikába bújnál, szégyellve ezzel hófehér bőrödet. Szemedet lejjebb engedve, engedve gusztálásod étvágyának, lassan elérkezel édes szájához. Próbálod magadban megfogalmazni, hogyan írnád le ezt. Alsó ajkai, mint egy tökéletes szelet húsos barack, félholdban kis mosolygödröcskéket rajzol érzéki arcára, felső ajkai, mint egy tökéletesen megrajzolt szív elfelezett felső része lenne. Erősen koncentrálsz, hogy rájöjj, milyen színnel írnád le, a beszédétől és az akcentusától oly édesen mozgó, vastag érzéki száját. Leginkább a vörös, rózsaszín és barna jut róla eszedbe.

Hirtelen felocsúdsz és rájössz, a már megszokott mozgás abbamaradt… Nem szól, csak néz rád…. A hatalmas fekete gombok a te magánytól élettelen és munkától vörösödő halványszürke szemeidet fürkészik. Szégyelled magad emiatt, és inkább nem is nézel rá, lehajtod fejed, lassan, órákba telik a mozdulat, hiszen nehezen válsz meg ettől a csodától…

(Zitának)

2007. augusztus. 30.

Furcsa érzés kerít hatalmába. Kedvesed, akit lángolva szerettél legnagyobb ellenségedé válik. Próbálsz visszaemlékezni, és agyad kényszeríteni emlékezzen, miért utasítja el szíved választottját. Magad sem érted…

Eszeddel próbálod megfosztani szívedet, attól, amire annyira vágyik.

Szíved ezért gyűlöli eszedet.

Eszed elítéli szívedet, melytől szíved meghasad.

Mikor nem érzed szerelmed, az eszed diadalmaskodik, mikor szíved szerelembe merül, a lelked győzedelmeskedik.

Ettől a belső háborútól félsz annyira és attól, hogy nem leszel képes megfelelő döntést hozni. Remeg a tested, ha szerelmed közelit. A szíved és eszed küldötte hadsereg már szemben áll egymással és egymás vérének ontásával fertőzik azt a szentséges földet, melyet úgy nevezel: Szerető.

Szétmar belülről a fájdalom, és kifelé burjánozva körülölel. Gyűlölöd ezt az érzést és magadat. Szembenéztél a kínnal és tudod, nem számít, ki hódítja meg lelkedet, hiszen az már úgyis magán hordozza a súlyos sebeket. Itt már semmi és senki nem lesz ugyanaz.

2007. augusztus. 30.

Folyton azon töprengsz, hogyan jutsz el egyik pontból a másikba. Minden utazás, egy életnek tűnik, amelynek ti vagytok a főszereplői.

Álmodozol, mikor reggel álmosan nyújtózol álmodból kilépve, mintha egy hosszú szerelmes éjszaka hívogatna vissza.

Álmodozol, mikor szemedet csibészen kiemelve sminkeled, pózolsz a tükörben, mintha egyetlen pillantásoddal akarnád egy életre magadhoz láncolni.

Álmodozol, mikor úton vagy, ezerszer is elképzeled, hogy hozzá utazol, vagy el tőle messzire és a fájdalmas elválásokra gondolva érzed ennek a mennyei szerelemnek az erejét.

Érzed, hogy valósággal összeroppant, de nem akarsz menekülni, már nem. Felkínálták az alku lehetőségét, és te mint oly gyakran magad mögé rejtőztél…de most nem.

Szabad polcra helyezted szívedet, ahonnan bárki elérheti, megnézheti és leverheti.

Sosem hitted volna, hogy képes leszel saját fájdalmaddal valaki boldogságát táplálni. Sosem voltál igazán boldog. Szerelmed sosem tudott meggyőzni téged és te minden együtttöltött édes percben már a búcsúra gondoltál.

2007. augusztus. 31.

Felemésztő tűz, leginkább ez jut Rólad eszembe. Miért érzem, hogy felemészt? Nem is tudom igazán a megfelelő szavakkal megfogalmazni.

Te vagy az, akire mindig is vártam. Nem csak a lelkemet, de a testemet is tökéletesen rabul ejtetted. Minden porcikám utánad sóvárog. A saját nyelvezetükkel, szinte könyörögnek, hogy érintsd meg őket. Ha közelemben vagy, mint őrjöngő tömeg, egymást taposva furakszanak kezed alá.

Minden percben gyönyörűnek érzem magam, akkor is, ha nem vagy velem. Minden reggel úgy öltözöm és illatozom, mintha hozzád készülnék. Magabiztosságomat ezúttal neked köszönhetem. Ám, ne haragudj rám, Drága Szeretőm, ha előtted szemérmesen bujkálok, takargatom magam. Egyszerűen csak félek, hogy szemedből rám ragyog a csalódottság, hogy mást vártál, valami sokkal tökéletesebb dolgot.

Most itt álok előtted, csupaszon, a testemmel együtt a lelkem is levetette ruháit. Szeretném megmutatni magam és szembenézni veled. Azt akarom, hogy egy tűzess pillantással kiölj belőlem minden gátlást, hogy ezek után leomlott kőfalaim mögül tudjalak élvezni.

2007. szeptember. 3.

Csókjai édesek voltak, mint a méz. Lassan közeledett felém, hatalmas tenyerei satuként fogták közre lángoló arcomat. Ő csak nézett rám, szája nem mozgott, de a szeme, mindent elárult. Én nem akartam hinni neki, hiába könyörgött. Kislányos zavaromban próbáltam erős kezeiből kibújni, de a központ nem küldött elég erőt.

Egyre közelebb hajolt. Hatalmas fekete seprű pillái lassan eltakarták gyönyörűen csillogó fekete szemét.

Szájának melegét éreztem a számon.  Éreztem, hogy elmosolyodik. Annyira közel van hozzám, hogy apró mozdulatai által keringet levegő megsúgja ajkaimnak, hogy mit cselekszik. Elmosolyodom, és ekkor érünk össze először. Gyengéd eszkimó puszival köszönt, majd arcomhoz simítja sajátját. Kezei lejjebb csúsznak, fél tenyerével az államat, fél kezével a nyakamat fogja. Apró csókot lehel a fülem tövébe, majd csókjából láncot fűzve, elindul, hogy feltérképezze arcomat. Lassan, kanyarogva minden utat, kerülő utat bejár. Mint viharos kerekek, mely port kavar maga után, úgy verődik fel bőrének illata. Minden egyes meleg szusszanást érzek. A szám sarkát csókolja. Itt van. Óvatosan, kicsit kinyitom a szám, mintha egy titkot akarnék mesélni. Érzem, Ő is mondani akar valamit. Óvatosan, épp hogy hozzám ér, megcsókolja az alsó ajkam.

Majd a felsőt. Óvatosan, puszilás közben, megszívja kicsit, mintha óvatosan be akarná kebelezni. Majd az alsót.

Fejemet gyöngéden hátrahajtja, és ajkamtól délre vándorol. Megízleli államat, majd a nyakamat. Majd újra maga felé fordítja arcomat. Megcsókol…

Leírhatatlan… ahogyan húsos ajkaival, nem mohóan, de mindent beterítve körbefonják apró formás számat. Mint aki soha nem evett ebből a fenséges csemegéből, úgy habzsol, megadva minden tiszteletet…

2007. szeptember. 3.

Mint egy csodás beteljesedés után, félre hajtom fejem, buja, szégyenlős és fáradt mosollyal az arcomon, csak téged nézlek.

Gondolkodom, vajon valóság vagy-e? És ha igen, mivel érdemeltelek ki?

Sokszor eltűnődöm, hogy csak a sors akar megtréfálni, vagy az élet akarja megmutatni szigorú szabályait azzal, hogy megajándékoz veled, majd egy óvatlan pillanatban elszakít tőlem…

Minden egyes gondolatom, mozdulatom az e körüli a mérgezett gondolat körül játszik, és ez, mint örült veszedelem, kegyetlenül csap le az arra ólálkodó naiv érzelmekre.

Boldognak kéne éreznem magam, és mosolyognom kellene, de legbelül csak sírok. Gyűlöllek érte, amiért nem veszed ezt észre és gyűlölöm magam, hogy téged gyűlöllek.

Sokszor látom, hogy bánt valami, de nem merem megkérdezni, félek a válaszodtól. Rettegek, hogy nem látsz már tökéletesnek és hibátlannak. Nem tudnám ezt elfogadni annak ellenére, hogy én benned a legapró hibáidat szeretem a legjobban.

A felhők most velem együtt sírnak esőt érted.

Az ablakból figyelem az utcát, és minden egyes erre járó fénynél reménykedem, hogy te vagy az.

Elhagytál, és azt mondtad, hogy sosem jössz vissza.

Eleged lett a fájdalmadból miszerint nem tudod elviselni, hogy sosem lehetek teljesen a tied. Nem akartál szabadon engedni, és én nem tudtam rabságban élni. Sosem tudtam neked elmondani, hogy nem az általad, szeretetből épített, fenséges virágokkal beborított kertből akarok szabadulni hanem saját démonjaim által ideborított, sötét ketrecből. Sosem vágytam másra, minthogy valaki a világban létrehozzon egy saját világot és meghívjon oda, örökre.

De most nem vagy itt és nem beszélsz velem.

Nem ölelsz meg, nem lehelsz rám mindent megbocsátó csókot.

Nem bújsz oda hozzám, nem simogatod édes álomba a lelkem.

És én ezt most nem tudom neked elmondani.

Próbálom összeszedni minden erőmet és elküldeni hozzád a holdat, arcképemmel és remélem, hogy szemem jobban elmondja majd azt, amit ajkam nem tudott…

Nem akarom már szabad, betöretlen szívként járni a világot, a te világodban akarok élni, a te álmaidat akarom álmodni, Veled.

2007. szeptember

Ezerszer elképzeltem már, ahogy száddal, a nap felé forduló vörös rózsámba kóstolsz. Szinte érzem, ahogy a vágytól égő puha hús egybeolvad velem. Úgy csókolsz ott, mintha a számat csókolnád, és úgy játszol gyönyörű ékszeremmel, mintha nyelvemmel szeretkeznél.

Imádom kezed, mellyel közben homokóra medencémet kényszeríted vissza a földre. Mindig csodálattal gondoltam rá, honnan merítesz ennyi erőt.

Úgy hajolsz fölém, mint egy veszett vad, aki épp bekebelezi mit sem sejtő szűz prédáját. Lassan, mint egy oroszlán, a férfias erő kecsegtetésével közelítesz. Én, aki már jól ismeri ezt a szertartást, érzem vesztemet. Lassú mozdulatokkal, hívogató, zavart tekinteteddel próbálsz meggyőzni arról, hogy ne meneküljek. Most el akarom hinni, most nem menekülök, feláldozva ezzel szívemet.

Tested lassan takarja be testem, mint egy puha nyári takaró. Mindenhol ott vagy, de még is seholsem. A tested forrósága küldötte apró cseppek ölelkeznek az enyémekkel. Ettől nedves és párás minden.

Combjaim buján, de ösztönösen engednek közelebb. Most már itt vagy, szemtől szemben. Szemeimmel elmondom neked, hogy félek, de szemed csak egy mosollyal vigasztal. Ajkaimmal remegve próbálom kérni és elmondani, hogy vigyázz rám, de Te csókkal fojtod el hangomat.

Tested súlyától mozdulatlanná válok, szégyellem magam, hogy testem szófogadatlanul meséli el neked, mennyire jó, hogy itt vagy. Nem engedve testem gyötrődésének, Te elfojtod szavait, amiért hálás vagyok.

Szaggatottan lélegzem, levegő után kapkodok, most már valóságos a közelléted. Érzem, hogy gyönyört adó tested gyönyört fogadó palotámba óvatosan bebocsátást kér. Mélységes örömmel, de hatalmas bizalmatlansággal fogadlak. Számtalanszor elképzeltem már, mintha rég nem látott szeretőm térne haza.

De most csak a veszélyt érzem és hogy óvnom kell lelkemet.

Nem merem ezt bevallani Neked, inkább szorongásommal együtt táplálom boldogságodat. Ez igazi, be nem ismert szerelem.

2007. 09. 04

Én vagyok számodra az ideális hangszer, rajtam tanultál meg igazán játszani. Az én hangommal szereztél igazi egyéniséget. Az idők során hozzád kopott, idomult, ismételhetetlen hangzású hangot képező testemet nem dobhatod csak úgy el. Minket az idő forgása tesz különlegessé, ahogyan a jó bor is, mi az idővel érünk össze.

Mi csak az összeszokott játék és bizalom után szólalunk meg igazán először.

Hidd el drága mesterem, minél tovább gyötörsz, annál mélyebb lesz művészetünk. Előfordulhat, hogy néha hamiskásan szólok majd, vagy kezed mozog lassabban, de ezek leküzdésével jutunk majd el egy mennyeibb világba.

Sokan, türelmetlenül elhagyják kedvesük, feláldozva ezzel a közösen eljátszott dalok emlékét.

Egy új hangzás mindig izgalmas, mindig idegen.

Egy régi hangzás, ismerős, de hogy megszokottá válik-e az csak a művészben dől el. Egy húrt végtelenféle képen lehet pendíteni és az a húr minden egyes rezgéssel csak öregebbé válik.

Nem akarom, hogy kinevesd vagy ócsárold rekedtes hangom. Azt akarom, hogy ettől legyek számodra igazán különleges. Ezek az apró hibáim mutassák be neked, hogy én vagyok a te társad, és csak te ismersz engem igazán.

A hibáimmal válok csak igazán tökéletessé, és te, a hibáim kijátszásával leszel majd zseniális zenész.

Tökéletesen hozzám szoktál és én is hozzád. Én már csak a te érintésedre és érintésedért dallamozok.

2007. szeptember

Ha te vagy út, amelyen haladnom kell, sosem akarok megtanulni járni.

Ha te vagy, akiért szívem dobban, azt kívánom, legyen inkább kőből.

Ha te vagy a tanárom, nem akarok többé tanulni.

Ha kívánhatnék, csak azt kívánnám, hogy ne szeresselek annyira, amennyire most szeretlek. Sosem kértelek, sosem kellettél, de nekem adtak, és én nem tudom, mit kezdjek ezzel a fenséges ajándékkal.

Féltelek eldobni, mert ilyen csak egyszer történik az életben, és bár nem vágytam Rád, most már lélegezni sem tudok nélküled.

Ha te vagy az utam, örökké akarok sétálni.

Ha te vagy akiért a szívem dobban, fohászkodok Istenért, hogy örökké verjen.

Ha te vagy a tanárom, én bármikor szívesen tanulok.

Szeretem, és egyszerre vetem meg Istent, amiért megajándékozott és megfertőzött veled.

Rettegek attól a pillanattól, amikor majd azt mondod, hogy nem akarsz tovább az én utamon tanító lenni.

2007. szeptember

Ha csak egy pillanatra is Rád gondolok, pillangók milliói fogócskáznak bennem, szememet könny borítja el. Kezem izzadni kezd, szám kiszárad. Térdem megremeg, lábaim elgyengülnek. Elmém elemelkedik testemből és eufórikus állapotban, felülről néz minket. Úgy nézem magunkat, mint ahogy nap nézi a holdat, mikor annak vissza kell vonulnia az éjszakába.

Hangod, mintha ezer kismadár énekelne nekem. Bőröd illata a legfenségesebb illat a földön. Ezer közül is megismerném, ahogyan bőröd tapintását is.

2007. szeptember

Nem szabadna most itt lenünk. Ezek a lopott félórák jelentik már nekem az életet. Teljesen a raboddá válok ezzel. Félek, hogy csalódást és fájdalmat okozunk ezzel. Ha nem is a családunknak, magunknak mindenképp. Minden este könyörgök Istennek, hogy csak engem büntessen a hazugságainkért. Te a szeretődnek hazudsz én magamnak. Minden elvemet eldobtam érted, már azt sem tudom, ki vagyok valójában. Minden este elhitetem magammal, hogy Te tudod. És minden este belehalok abba, hogy nem élsz a tudásoddal. Minden este belenézek a tükörbe és egy ismeretlen, magabiztos nő áll előttem, aki elnyomja bizonytalan énemet. Kéred, hogy legyek erős, kettőnkért, helyetted is….

Meddig mehet el egy ember a másikért, hogy ne annak életéért éljen?

2007. szeptember

Oly régóta sejtettem ez, de nem akartam hinni a megérzéseimnek. Tartottam tőle, hogyha valósággá válik, nem tudlak majd úgy szeretni, ahogyan idáig szerettelek. És tudod, most, hogy kiderült, nem érzek semmit. Ha korábban tudom ezt, nem hagytam volna, hogy elrabolj az életemből akár egy percet is. Most egy másik nőt ringatsz este álomba és őt kelted reggel szerelmes csókokkal. Nekem csak a magányt hagytad és a mérgező gondolatokat, vajon miben lehettem volna jobb… Most csúnyának érzem magam és ezt gyűlölöm.

2007. szeptember

Köszönetet akarok neked mondani mindazért, amit adtál, és amire megtanítottál.

Sosem hittem volna, hogy valaha ilyeneket fogok érezni. Sosem gondoltam, volna, hogy a nőiesség ilyen formái bennem ennyire megmutatkoznak. Hatalmas önbizalmat adtál nekem azzal, hogy megmutattad, őszinte énem milyen hatást gyakorol rád. Magabiztosabb lettem és nem szégyellem megmutatni gyengeségeimet, örömömet, gondolataimat. Tudom, hogy ezek megosztásával csak bensőségesebb lesz egy kapcsolat. Nem félek ellent mondani és bocsánatot kérni, vagy elismerni, ha hibáztam.

2007. szeptember